Occam villanyborotvája

Spíler minapi blogbejegyzésében azt ígéri, hogy kibontja az igazság minden részletét az EU legszegényebb régióival kapcsolatban. Valójában kibontott néhány részletet, azonban olyanokat, amiket gondosan megválogatott. A magyarországi régiók gazdasági teljesítményének alakulásához három évszámot, 2005-öt, 2009-et, és 2014-et választotta ki. Megjegyzi ugyan, hogy 2009-ben volt egy válság, de hogy mekkora, és ez hogyan érinti a grafikont, és hogyan torzítja az adatokat, azt a részletet már nem bontotta ki.

Illesszük be a válság előtti év adatait, zöld színnel, hogy lássuk a teljesebb képet.

(forrás: ugyanaz az Eurostat adatsor)

A zöld oszlopot (2008) beillesztve azt látjuk, hogy feljődés 2005-2008 közötti 3 évben is volt, azonban a válság erősen visszavetette a régiókat, és 2009-2014 között (5 év) ugyan valóban bekövetkezett 5-25% emelkedés, de ez (Nyugat-Dunántúlon kívül) még így sem is érte el a 2008-as szintet. Az, hogy a ez a helyreállás mennyire a Fidesz sikere, vagy a válság után várható globális gazdasági korrekció eredménye, azt nehéz megmondani ebből az adatsorból. Hasonlítsuk hát össze ezt az 5-25% növekedést a 2009-2014 időszakra más szegényebb régiók eredményeivel a környező országokból. 

Bár régióink valóban pár százalékponttal közelebb kerültek az uniós átlaghoz, de az alábbi adatsoron látszik, hogy ez a felzárkózás jóval lassabb, mint a környező országokban. Tehát sajnos Magyarország a felzárkózásban tényleg sokkal rosszabbul teljesít, mint a hasonló helyzetben lévő szomszédaink.

Az ember agya evolúciósan arra van programozva, hogy megértse a miérteket. Ez komoly evolúciós előny volt a világ megismerésében. Eljuttott azonban egy olyan pontra, ahol kiderült, mindent nem lehet megtudni, vagy még pontosabban ok-okozattal magyarázni. Az ösztönös kérdés mégis maradt, a miértet nem szeretjük kielégítetlenül hagyni. Az egyszerűbb ember azt is keresi, vajon miért épp az nyert a lottón, aki: hiszen bármelyik szám olyan valószínűtlen, akkor hogy lehet, hogy az ami kijött, mégis kijöhetett? Kellett valamit tudnia annak, aki eltalálta. Az ok-okozat az emberi gondolkodás, a világ modellezésének alappillére.

A tudomány nem tud mindent, és a kvantumfizika óta azt is látjuk, hogy lehetséges, hogy nem is lehet mindent megjósolni. Amit nem tudunk megjósolni, ott egy eszközünk maradt, a valószínűségszámítás, és a mindennapi életben a kockázatkezelés. Ha valakinek fáj a feje, nem küldjük rögtön CT-vizsgálatra, vagy egy négy napos kivizsgálásra/megfigyelésre: a küldésnek és a nem küldésnek is megvan a maga kockázata. A kockázatkezelés a forrásokkal való gazdálkodáshoz is szorosan kapcsolódik, ha pl. a CT-vizsgálat kockázata lényegében nulla lenne, akkor is van egy szint, ami alatt egyszerűen nincs elegendő forrás (CT, orvos = pénz), még pontosabban, ha lenne is, más, fontosabb dologtól (pl. nagyobb kockázatú eset kiszűrésére) vonnánk el, ha erre használnánk. A más lehet konkrétan lélegeztetőgép vagy inkubátor, vagy távolabb a demagógiától bármiféle civilizációs haladás, ami áttételesen javítja mások életminőségét. Bizony, néha, egy bizonyos kockázati szint alatt már nem feltétlenül emberélet áll az emberélettel szemben, hanem életminőség. Például repülőre ülünk egy nyaralásért. Sőt, cigarettázunk. Áramot használunk, amivel valahol (erőmű mellett), valakik halálos rákbetegségének kockázatát növeljük. Kimegyünk az utcára.

Repülőgépek néha lezuhannak, és a vizsgálat nem mindig talál felelőst, néha egyszerűen olyan mechanikai hiba áll a háttérben, amire a tervező és a gyártó nem tudott felkészülni (a legtöbbször sok dolog kombinációja áll a háttérben, a biztonság általában áll olyan szinten, hogy egy hibatényező még tolerálható). Nem áll ez olyan messze az úgynevezett természeti katasztrófától, mint elsőre látszik: a természetben valami úgy viselkedik, ahogy a tudomány és a technika (sem a tesztelés) nem tudta megjósolni, és ezzel hatalmas bajt okozott.

Mást nem lehet tenni, mint mindig tanulni a bajból, előírásokat készíteni, és azokat folyton javítani, ahogy új dolgokat tudunk meg, de csak egy épeszű határon belül, tudomásulvéve, hogy valamilyen kockázati szinten kompromisszumot kötünk. Az előírás nem garancia arra, hogy tragédia ne következhessen be, akkor se, ha betartják (hiszen nem tudunk mindent, és még kompromisszumot is kötünk mert az isten pénze sem elég), meg azért sem, mert néha nem tartják be. Néha épp az növeli a biztonságot, ha az előírást enyhítik. (pl. egy szabályozás néha arra ösztönzi az alanyt, hogy a régi berendezést javítgassa, mert az új telepítése túlzott bürokratikus engedélyeztetéssel jár.) A hatóságnak nem az a dolga, hogy olyan szabályozást alkosson, amiben minden esetben jól meg lehet mondani, ki a felelős, hanem az, hogy olyan szabályozást hozzon, amiben a lehető legkisebbre csökkentjük a tragédia kockázatát. A kettő nem esik egybe. Néha az derül ki, hogy a szabályozás praktikusan betarthatatlan; régebben fejlődő kultúrákban ilyenkor a hatóság nem széttárja a karját, hogy kérem, nincs mit tenni, hisze lám a baj attól történt, hogy nem tartották be az előírásainkat. Ez annak a jele, hogy a hatóság agya az előbbi rugóra jár, nem az utóbbira. Egy szinttel feljebbről nézve az emberi hiba ill. hanyagság is a kockázat része, ezt is lehet "meta-szabályokkal", ellenőrzésekkel csökkenteni, ám ezt sem lehet nullára csökkenteni. Az emberi hiba, vagy mulasztás is csak része ennek az egész kockázatosdinak. A felelősségrevonás is csak egy eszköz a sok közül, ami a sok-sok hibalehetőség közül az emberi tényezőből fakadót próbálja csökkenteni azáltal, hogy óvatosabbá teszi azokat, akik azzal vannak megbízva, hogy betartsák a szabályokat, és annak is csak az egyik lehetséges eszköze. Az, hogy baj esetén 100 emberből 101 a felelősségrevonást követeli, az azt mutatja, hogy a mentalitásuk nem a kockázatkezelőé, hanem a vérbosszúra szomjasé.

Igen, a gát miatt beszélek minderről. Megengedve, hogy lehetséges, hogy valakik nem tartották be az előírásokat, az a kijelentés, hogy  "mivel természeti katasztrófa nem történt, nyilván emberi mulasztás okozta a bajt ", nem állja meg a helyét. Nem nyilván. És ha történt, akkor sem az az elsődleges, hogy felnégyeljük, és akkor rendben is volnánk; hanem hogy a rendszeren javítsunk. Az ellenőrzés is csak egy kockázatcsökkentő dolog, ott sem lehet többet számonkérni, mint hogy az ő előírásaik szerint jártak-e el az előírások betartásának ellenőrzésénél. De ne felejtsük el, hogy a kockázat mindig ott marad. Valahol valami ez után is fel fog robbanni, össze fog dőlni. Ezt a kockázatot közösen vállaljuk, az elfogadható kockázat mértékén lehet vitatkozni, de úgy, hogy sajnos a rideg valóság az, hogy nincs olyan, hogy "csakis a nulla kockázat elfogadható". Ezen álláspont képviselői erre a társadalmi vitára alkalmatlanok.

Visszatérve az orvosokra, ők protokollokkal dolgoznak, ez az ő szabályozásuk. Igen, lehet, hogy valakit nem küldenek el CT-re, mert a tünetei alapján az nem indokolt. Nem kizárt, hogy valami nagy baj is lehet a háttérben, de kicsi a kockázata, mondhatni elviselhető méretű. Nem áll arányban azzal a mennyiségű erőforrással, ami ahhoz kellene, hogy ezt az icipici kockázatot kizárjuk. De a kockázat ott van, és néha, mondjuk ezerből egy esetben egy beteg meghal, akit meg lehetett volna menteni. A családnak ez természetesen hatalmas tragédia, mert egy ember sohasem statisztika. Utólag aztán lehet mondani, hogy az orvos nem tett meg mindent, hiszen ha elküldte volna, akkor mi lett volna; vagy ha a kórház szigorúbban ellenőrizné a protokoll betartását, mi lett volna. Analóg módon az orvostól nem lehet mást számonkérni, mint azt, hogy a protokoll szerint járt-e el, ill a kórház az ellenőrzéseket az előírásoknak megfelelően végezte-e. Megengedve, hogy természetesen van, amikor szakmai hibát vétett, annak is a megfelelő alesetei: praktikusan betarthatatlan volt a szabályozás, vagy trehányságból nem tartotta be. Akárhogyan is, a kockázat ott van, akár emberi mulasztás is közrejátszott, akár nem.

Két baj van ezzel a kockázatkezelési hozzáállással: az egyik, hogy ez nem kényelmes, és evolúciós "de a dolgoknak oka van, valaki csak felel ezért" hozzáállással szembemegy, és teljesen közönyösnek, cinikusnak tűnik azzal szemben, aki éppen ennek az áldozata (pedig dehogy: éppen ezzel a megközelítéssel érhető el, hogy minél kevesebb ember legyen az, kinek a nézőpontjáből ő sajnos nem statisztikai adat.). A másik, hogy ez a kockázatkezelés, és az "elviselően kicsi kockázat" koronként és társadalmanként más: az éppen aktuális kompromisszumokat társadalmi közmegegyezésnek kellene kialakítani. Mivel nem kényelmes tudomásulvenni, hogy mindenért rizikót vállalunk, ezt sem a tudomány, sem a politika szóvivői nem szokták az emberek orrára kötni, ezért úgy tesznek, mintha a baj teljesen kizárható lenne, és ha van baj, annak csakis valami gonosz ármánykodása az oka -- így az igazi társadalmi vitára esély sincs. Továbbá, a társadalmon belül is különbözik az emberek kockázatkezelése -- van aki a repüléstől, vagy cápaharapástól a statisztikailag indokoltnál jobban retteg, összevetve más kockázatokkal; különbözőek vagyunk és különböző helyzetekben érezzük magunkat jobban, vagy rosszabbul.

Még egy kurrens téma tartozik szorosan ide, az otthonszülés kérdése. Az otthonszülés ellenzői képtelenek (vagy nem akarják) kockázatkezelési szempontból vizsgálni a kérdést. Egyetlenegy szempontot néznek, azt, hogy ha komplikáció van, akkor otthon nem állnak rendelkezésre olyan berendezések, amikkel a baba megmenthető lenne. Ez igaz. De a kockázatnak ez csak egy része: mint ahogy ha tűzbe borul az autó, akkor a biztonsági öv tényleg éppenséggel növeli a kockázatot, csakhogy ez a lehetséges kockázatok közül csak az egyik. Senki nem gondolhatja viszont, hogy egészséges dolog, ha egy nő, amikor megjönnek a szülési fájdalmai nem 5 métert megy el a saját háló- vagy fürdőszobájáig, hanem előbb elbumlizik egy kórházba, stresszel, ideges férje végigszáguld a városon, stb. Ez önmagában hordoz kockázatot, és megnöveli a komplikációk esélyét (hogy úgy mondjam a kórházban remekül oldanak meg -- vagy éppen nem oldanak meg -- olyan komplikációkat is, amik nélkülük nem alakultak volna ki), és akkor még a nagyüzem miatti kockázatokat, pl. a szülést korábban megindító orvos (mert meccs lesz), a tévedésből lúgot itató ápolót, a kórházban összeszedhető fertőzéseket nem is említettük. Hogy ezek a kockázatok hogy viszonyulnak egymáshoz, egy rendesen megtervezett tudományos vizsgálat adhat támpontot. Mérvadó források pedig vitatják, hogy komplikációmentes terhesség esetében szignifikánsan kockázatosabb lenne otthon szülni. De ha mégis, a plusz kockázat olyan kicsi, ami elfogadható, mert igenis van olyan kicsi kockázat, aminél érdemes elgondolkodni, hogy kell-e például kórházi ágyat elfoglalni 4 napra, ami máshol sokkal jobban jönne. Pont attól az orvostársadalomtól nem hiteles úgy érvelni, hogy csak egy kis kockázat veszélyeiről beszélnek mint ultima ratio, miközben más esetekben a szakmai protokollok lépten-nyomon hasonló kockázati kompromisszumokat kötnek. Itt is hasonlóról van szó, mint a fejfájás esetén: ha komplikáció a terhesség során nem várható, akkor azért a kis kockázatért ágyúval való verébre lövés lehet az életmentő berendezések közelébe parancsolni a kismamát, ha ő amúgy se akar jönni. Lehetne ezt nyilván vitatni pro és kontra is kockázatkezelési nézőpontból, de ez a vita sem így folyik.

Egy régi orosz, tán szovjet mondás szerint az úttörő nem azért keresi a tábortűz körül a kulcsát, mert ott hagyta el, hanem mert ott van világos. Úgy tűnik, ez a gondolkozás kapott mostanában lábra, amikor ismét divat lett a kapitalizmust szidni, vagyis még pontosabban minden felelősséget arra kenni, akinél pénz van. Nem azért, mert tényleg ő a felelős, hanem mert van mit elvenni tőle, ha rákenjük a felelősséget, meg hát úgyis rohadjon meg. A "vegyük el a kulák földjét, és osszuk szét" újra népszerű propozíció lett. Mindez persze a hitelválsággal kezdődött, és rögtön felmerült, hogy mindenről a bankárok tehetnek, bár itt még felmerültek olyan józan hangok, hogy talán annak is lehet némi felelőssége, aki felelőtlenül vett fel hitelt.

Reggel azt látom, hogy hosszasan hömpölyögnek az SMS-ek a tévében, a nép fejeket követel, természetesen abban a formában, hogy a milliárdos MAL tulajdonosok vagyonát azonnal kobozzák el (már így íziben, még eljátszott tárgyalás se kell, úgy Rákositól még kilométerekkel balra). Mert nyilván ők tehetnek az egészről (persze lehet, hogy éppenséggel tényleg ők (is) tehetnek róla, de ezt ma még nem tudhatjuk, csak prejudikálhatjuk). Nem, az nem lehet, hogy az eredeti tervező, vagy Józsi a felelős, aki annak idején részegen esetleg nem tartotta be a technológiai előírást, nem az ellenőr, aki mindent rendben talált, nem a műszakvezető, de még csak nem is a vállalat közép- és felsővezetői, hanem maguk a tulajdonosok (bár jelen esetben részben egybeesnek a felsővezetőkkel, de nem mindig.). Mert hát nekik van pénzük. Ott van világos. Ott kell hát lennie a kulcsnak.

Nem magyar jelenség ez. A BP katasztrófa esetén sem az a felelős, aki konkrétan nem azt és úgy csinálta, ahogy kellett volna, őt felmentjük, (vele tudunk azonosulni, ő lehetnék akár én is), hiszen rá, szegényre, nyomás nehezedett "fentről" -- mintha nem lenne választásunk, ő is csak az állását, az autóját, plazmatévéjét félti. Nem is a műszakvezetője, mert rá is nyomás nehezedett fentről, hanem megint a rohadt kapitalista, aki csak a profittal törődik. És milyen szerencsés egybeesés, hogy tőle sok pénzt lehet elvenni a felelősségére hivatkozva, meg amúgy is utáljuk. Na de itt gyorsan meg is állunk a felelősségi láncolat bogozásában, pedig hát rá is csak nyomás nehezedik, mert az a rohadt vevő meg csak azt nézi, hogy hol olcsóbb 6 centtel a benzin. És nem, nem igaz, hogy a profitjának a töredékéről van szó, hanem a vállalat túléléséről, emberek ezreinek, tízezreinek munkalehetőségéről; hiába beszélünk sokmilliárd dollárról, annak a pár százaléka bizony a különbség működő és csődbement cég között. Arányaiban legalább annyit számít, mint a vevőnek a literenkénti, vagy gallononkénti pár cent. De odáig már ne menjünk el a felelősség boncolgatásában, mert az a vevő megint lehetnék akár én is. Pedig igazából, ha első blikkre nem is látszik, pénz ott is van, az összes fogyasztónál együtt több is, mint a tulajdonosnál.

Amit tenni lehet hát, hogy segítünk. Mert a vevő is én vagyok, és akivel a katasztrófa történt, az is lehetnék akár én is. És holnap is fog ilyesmi történni, mert felére csökkenteni a katasztrófa esélyét kétszeresébe kerül, negyedére csökkenteni négyszeresére, és van az a pont, ahol az emberek nem fizetik meg ezt az árat, az üregi nyulak meg nem tudják. Én sem fizetem meg, ezért én is ugyanúgy felelőse vagyok annak, ami történt, mint mindenki más, mert élvezem a technológia előnyeit, és fogyasztóként elsősorban az árat és a minőséget nézem, nemigen nézek utána, hogy a gyártó cég milyen biztonsággal dolgozik -- beleértve az emberi mulasztásokból történő baj kizárását is. És ha neadjisten utánanéznék, akkor is valamilyen biztonsági/kockázati szintnél kompromisszumot kell kötnöm, mert tudomásul kell venni, hogy 100% biztonság nincs, és azt megközelíteni is kifizethetetlenül drága. A világ csak egyre jobban megismerhető, teljesen soha. A tudomány gyakran ilyen katasztrófák során fejlődik, és lehet, hogy a szó hagyományos értelmében vett felelőst nem is lehet találni: épp ezen katasztrófa során derülhet ki, hogy jé, hát a pernyebeton vagy mi a szösz az adott talajon így és így is tud viselkedni, eddig nem is tudtuk. Most már tudni fogjuk. Igen, ez sok súlyos áldozattal járt, mint a technológia fejlődése során annyiszor. Mi, mindannyian, együtt vállaltuk be a kockázatot (a technológiait is, és az emberi mulasztásból fakadót is), együtt is kell szolidárisnak lennünk.

És még valamit lehet tenni, szemléletet váltani. Arra a kérdésre, hogy vajon a NTSB, az amerikai közlekedésbiztonsági hivatal miért költ milliárdokat a repülőgépszerencsétlenségek kivizsgálására, egy amerikai nagyon mást válaszol, mint egy magyar. A magyarok zöme feltehetően azt válaszolná, hogy azért vizsgálódik, hogy megtalálja a felelőst, akit jól meg lehet büntetni, felakasztani, kibelezni, hogy a világ rendje helyreálljon. Az amerikai kultúra -- ebben a kérdésben -- már civilizációsan túljutott a primitív vendetta-szemléleten, egy amerikai inkább azt válaszolná, hogy elsődleges célja az, hogy megértsük, mi okozta a bajt, tanuljunk belőle, és javítsunk a rendszeren, hogy legközelebb ez ne történhessen meg. Akár van végülis konkrét felelős, akit mellékesen találhat a vizsgálat (nem tartották be az előírásokat, vagy az előírások szándékosan, pl. korrupcióval puhultak), vagy nincs (betartották, csak az előírások nem számoltak minden eshetőséggel). Ez a hozzáállás, ha nem is vezet el soha egy teljesen biztonságos világhoz, de egy egyre biztonságosabb világhoz igen. A vérbosszú nem.

Egy orvos utazik egy repülőgépen, visz magával egy dupla-vak kísérletből maradt sok adag placebó pirulát. Már előre örül a remek publikációnak, ami feltárja, hogy a sarlatán természetgyógyász eredményei valójában nem eredmények, a kontroll-csoport a placebóra ugyanúgy reagált, mint a természetgyógyász kúrájára. Ezzel a publikációval visszavág egy másik, nyilvánvalóan elfogult, és tudománytalan közlésnek, ami a természetgyógyász eredményeit kezeletlen, és nem placebóval kezelt betegekkel vetette össze. A tudományos módszertanban fontos a placebó-kontrollált kísérlet, hogy kizárjuk, hogy nem csak placebó-hatásról van-e szó. A placebó hatás léte bizonyított, ha a beteg azt hiszi, hogy használ neki az a terápia, amit kap, akkor ettől önmagában jobbak lesznek a kilátásai a gyógyulásra. Az előző, tudománytalan publikáció is ezt a látszateredményt mutatta ki.

A repülőgép azonban egy hiba miatt lezuhan a hegyekben. Az utasok ugyan túlélik a zuhanást, de tudják, hogy az időjárás miatt a mentőcsapatok csak másnap tudják megközelíteni a helyet -- viszont hideg éjszaka ígérkezik, és sajnos valószínű, hogy kihűlés miatt sokan, vagy tán mindenki nem fogja túlélni az éjszakát.

Az orvosban felmerül egy ötlet. Mi volna, ha kiosztaná a placebó tablettákat, mondván, hogy véletlenül éppen olyan, az USA hadügyminisztériumának tervezett kísérleti gyógyszer van nála, ami az emberek hőháztartását segíti, és segít túlélni a kihűlést. Hiszen így a placebó hatás miatt esetleg páran tényleg túlélhetik az éjszakát, akik amúgy meghalnának. Ha csak egy kicsit is növeli a túlélés esélyét, akár egy ember életét is megmenti, már érdemes -- mit érdemes, erkölcsi kötelesség!

Közben azonban a lelkiismerete tudósként háborog. Hát nem ugyanolyan becsapás ez, mint amit a leleplezendő sarlatán -- tudatosan, vagy nem tudatosan -- csinál? Hiszen valójában a gyógyszer semmit sem használ, csak a hit, hogy használni fog, az használ! Az más, gondolja tudósunk, hiszen most én tudományosan megalapozott módon csapom be az embereket -- bár elbizonytalanodik, nem rosszabb ez, mint azok a sarlatánok, akik őszintén hisznek is abban, hogy segítenek a betegeiken? Hiszen azok nem csapnak be senkit, ők komolyan azt gondolják, hogy segítenek, és így, valójában -- a tudományos hipotézisek szerint nyakatekert módon ugyan -- végülis tényleg segítenek... Bizonyos értelemben nemcsak hisznek benne, még formálisan igazuk is van.

Ha viszont itt erkölcsi kötelessége segíteni, miért is érzi erkölcsi kötelességének, hogy megértesse az emberekkel, hogy a természetgyógyász semmit nem ér, az egész látszat, csak placebó-hatás? Hiszen aki hisz benne, annak használ; végülis az eredmény szempontjából nem érdektelen, hogy a tudomány jelenlegi hipotézise szerint ez a hatásmechanizmus pusztán a hatásba vetett hiten keresztül működik? De a tudósnak is formálisan igaza is van, a dolog meglepően gödeli, hiszen ha meggyőzi az embereket, hogy nem használ, önbeteljesítő jóslatként tényleg nem is fog használni. De tulajdonképpen kinek jó ez?

Tényleg, kinek jó ez?

1,2,4,8,... - folytassa a sorozatot! Ez, és ilyen logikai feladatok értelmességén, jóldefiniáltságán már sokan rágódtak. Rávághatjuk, hogy 16, de miért? Persze, a következő mindig az előző kétszerese, de miért is ez A Szabály? Honnan tudjuk, hogy 16 jön? Miért nem 1,2,4,8,8,8,8,8...; esetleg 1,2,4,8,1,2,4,8,... a sorozat valójában? Miért ne lehetne 1,2,4,8,15,26,42,64,... is? Hiszen ezek az 1/6*n^3+5/6*n+1 harmadfokú polynom értékei sorban, ami a legkisebb fokú polynom, ami éppen ezt a 4 számot adja sorban. Ha a következő számnak a 15-öt megkapnánk, már nyilván ezt gondolnánk a jó szabálynak.

Ha adott egy valóban létező végtelen sorozat, és ennek csak az első négy elemét adják meg, ami 1,2,4,8, akkor tényleg alulhatározott a feladat, hiszen nem lehet megmondani, hogy mi jön. Az is lehet, hogy az a végtelen sorozat, amiről szó van, nem is írható le véges algoritmussal. Mégis, a 16 tűnik a legértelmesebb tippnek de miért? Már az is értelmezhetetlen, hogy a 16 a legvalószínűbb, hiszen semmilyen valószínűségi mező nincs megadva. Valamilyen értelemben mégis érezzük, bármilyen tudománytalan is ez, hogy a 16 kitüntetett megoldás.

A legjobban megfogható válasz az lehet, hogy azért, mert ez a szabály a legegyszerűbb. Ezt még tán formalizálni is lehetne azzal, hogy ennek a szabálynak a legkisebb az információtartalma. Igaz, még ez is csak adott kódban vagy kontextusban értelmezhető.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy adott szabállyal vannak egyenértékű más szabályok. Megsejthetjük azt is, hogy a következő szám mindig az előző plusz az azt megelőző duplája. Ez a kétszerezőssel egyenértékű -- de a kétszerezős sokkal egyszerűbben leírható.

A tudományban is alapjábanvéve ugyanez a probléma. A világból érkeznek inputok, és ezeknek a viselkedését meg szeretnénk érteni. Amikor találunk egy egyszerű szabályt, ami az inputoknak, a tapasztalatnak megfelel -- mondjuk F=m*a, akkor megörülünk neki, és hiszünk neki, amíg egy input ellent nem mond neki. Például megjön a 15 -- és akkor átértékeljük a szabályt, és az újnak hiszünk. A régi sem teljesen rossz, hiszen 4-ig működik, és az új sem biztos, hogy jó, hiszen nem láthattunk még minden inputot.

Képesek vagyunk azonban olyanokat is gondolni, hogy a szabály nem csak működik, hanem tényleg az a szabály van a dolgok háttérben. Amikor meghaladtuk a duplázást, és megörültünk a polinomnak, gondolhattuk, hogy régebben rosszul tudtuk a szabályt, de ma már jól tudjuk. Régebben azt hittük, a Föld lapos, és a Nap kering körülötte, de ma már tudjuk, hogy gömbölyű, és forog. Régebben azt hittük, F=m*a, de ma már tudjuk, hogy a világban valójában a relativitáselmélet szabályai az igazak.

Ezzel több baj van. Az első persze az, hogy van-e ennek a fogalomnak értelme, hogy "az igazi szabály, ami valójában a háttérben van". Aztán az is baj, hogy ha eddig mindig minden szabály meghaladtunk, miért is gondoljuk, hogy most aztán már megvan az igazi? De ha nincs is még meg, miért gondoljuk, hogy van egyáltalán ilyen tökéletes szabály, amit már többet sosem kell átértékelni? De ma ebben a blogban leginkább az érdekel, hogy ha van is ilyen, miért is gondoljuk, hogy a vele egyenértékű szabályok közül a legegyszerűbb tényleg éppen az, ami a háttérben van és mozgatja a világot? Informatikus szóval, hogy tényleg úgy is van implementálva, nem csak úgy működik -- pl. nem lehet, hogy konkrétan úgy generálja a következőt, hogy összeadja az előző számot és az azelőtti kétszeresét?

Magyaráztam egyszer, hogy miért van az, hogy bizonyos hangközökből van tiszta/szűkített/bővített (prím, kvart, kvint, oktáv), míg másokból kicsi és nagy van (szekund, terc, szext, szeptim). Egy órányi zeneelméleti bevezető után valaki belépett, és közölte, - "ugyan, ezt én tudom, hogy van, ez sokkal egyszerűbb. Amiben van sziszegő hang, az kicsi/nagy, amiben nincs, az tiszta/szűkített/bővített".

A jóisten, ha van, nem biztos, hogy Occamhoz jár szakállat vágatni. Mi meg egyszerűen a legkezelhetőbb szabállyal dolgozunk.

A tudományos módszertan egyik fontos eleme a szkepticizmus, a kételkedés. Semmit nem hiszünk el bemondásra. A tudományos hipotéziseket a megfigyelésre, a tapasztalatra alapozzuk, és folyamatosan, újra és újra teszteljük a tapasztalattal szemben. A szkeptikus tudós valójában nem hiszi el semmilyen tudományos tételről, hogy igaz, legfeljebb használatra elfogadja, mivel egyelőre a tapasztalattal [tudományosan] összevetve semmi sem cáfolja, más szóval semmi sem "falszifikálja". Sőt, a szkeptikus tudós még azt sem gondolja, hogy a tudományos módszertan, ami segítségével a hipotéziseket állítja, és amin keresztül ezeket teszteli, az egyedül üdvözítő módszer lenne a világ megismerésére; de egy jó módszer, neki ez van, ezt szereti, és nem tud jobbat.

A legtöbb tudós igazából nem szkeptikus. Végzi a dolgát az adott területen, és soha meg sem kérdőjelezi, hogy a tudományos módszertan, és a tudomány mai állása szerinti hipotézisek nem maga a masszív igazság lenne. Ebből a hozzáállásból következik a "régen azt hittük, de ma már tudjuk" mantra, ami persze tegnap is, holnap is szólni fog, és a holnapi hittük szól a mai tudjukról. De ez nem baj, amíg a tudósunk teszi a dolgát a maga szakterületén.

A baj ott kezdődik, amikor a tudósunk, (vagy nem tudósunk) véleményt nyilvánít a világról. Addig rendben van, amíg valamire azt mondja, hogy az áltudományos, azaz tudományosnak akar látszani, de nem teljesíti a tudományos módszertan kritériumait. Ezzel így nem is állítottunk mást, csak ezt és semmi többet: nem mondtuk például azt, hogy tehát az a valami baromság, még csak azt sem, hogy nincs igaza. Igaz, hogy a legtöbb hallgatója ezt fogja érteni alatta, de ez már a hallgató baja. Tudósunk (vagy nem tudósunk) azonban továbbmegy, és mivel fel sem merül benne, hogy ne a tudományos módszertan lehetne az egyedüli frankó dolog a világ megismerésére -- hiszen nem szkeptikus -- azt fogja mondani, hogy az adott dolog marhaság, nyilvánvaló hülyeség.

Mindazonáltal dereng neki valami arról, hogy a jó tudós (vagy nem tudós) az szkeptikus, és ezért úgy tesz, mintha mindezt a szkeptikus alapállásból mondaná. Marcello_Truzzi ezt nevezi pszeudo-szkepticizmusnak. A pszeudoszkeptikus hozzáállás negatív és nem agnosztikus, tagadó és nem kételkedő.

Félreértés ne essék, ebből nem az következik, hogy az áltudományok és babonák ellen nem kell, vagy nem lehet szót emelni, de nem mindegy, hogy hogyan. Ami tudományosnak akar látszani, arról meg kell mutatni, hogy nem az. Ami nem akar tudományosnak látszani, az vagy összeegyeztethetetlen a tudománnyal, és akkor ezt kell elmondani -- mindenki meg majd eldönti, hogy a tudomány álláspontját fogadja-e el, vagy nem --, ha pedig összeegyeztethető, azaz a tudomány nem tudja cáfolni empírikusan, de a módszertana, pl. Occam borotvája, vagy a falszifikálhatóság hiánya miatt nem tud vele mit kezdeni, akkor meg békén kell hagyni, mint a tudomány illetékességén kívüli dolgot; ezekről kinyilatkozni tudományos alapállásból nem szabad. Se pro, se kontra.

Soma tegnap, a Heti Hetesben [tudom, aki azt nézi, sikeres ember nem lehet] kijelentette, nem szó szerint emlékszem, hogy "szólni kellene már az embereknek, hogy az allergia lelki okok miatt van, képtelenség az, hogy az embernek ártson az, ami körülötte természetes módon megtalálható". Utána még zavaros gondolatok következtek kemikáliákról (miszerint a parlagfű pollenje nem az, hanem "természetes"), és Váncsa és Farkasházy meddő próbálkozásai a sötétség oszlatására. Váncsa talán alkalmas lett volna rá, azonban a troll etetését alighanem hamar hiábavalónak találta.

Tegyük egy pillanatra túl magunkat a lehengerlő magabiztosságon, hogy ő a frankó biztos tudatában osztja az észt, és vizsgáljuk meg az érvrendszert. Soma érvelésének lényege arra az alapvetésre épült, hogy a macskaszőr, meg a parlagfű-pollen azért nem árthat, hiszen természetes, és természetes módon megtalálható a környezetünkben. Ami természetes, az meg nem árthat.

Nem állítom, hogy ne lehetne az allergiának több összetevője is, közte akár lelki okok is. Mint szkeptikus tudós, nem zárom ki azt sem, hogy akár egy alternatív hozzáállás, ami a lelki háttérre, vagy a testi-lelki egészség egyéb, a nyugati orvoslás által jobban hanyagolt összetevőire koncentrálva is eredményes lehet, hiszen bármelyik tényezőt megszüntetjük azok közül, amik együttesen váltják ki a kórképet, a tünet is elmúlik. De Soma nem ezt állítja, hanem azt, hogy csak és kizárólag lelki összetevője lehet, a természetes pollen nem lehet tényező.

Bőrtesztek ezrei azonban makacsul az ellenkezőjét mutatják. Tucatnyi anyag közül, anélkül, hogy a páciens agya tudná, melyik a parlagfű, a lelke mégis megtalálja, hogy melyik az, amelyiktől el kell pirosodni.

Makacs mém ez a természetes-jó/mesterséges rossz mantra is. Somának van egy rossz hírem: a parlagfű allergénje is kemikália. Sőt, minden kemikália, a víz is. Kémia nélkül nincs élet. Persze, leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy vannak jó, meg rossz kemikáliák, de nem attól, hogy valami természetes-e, vagy mesterséges, ha egyáltalán jóldefiniált ez a megkülönböztetés. Talán azt értjük természetes alatt, amit nem az ember készített, legalábbis nem az elmúlt száz-kétszáz évben, vagy hogy is.... Persze, kapaszkodónak, igazodási pontnak jó egy ilyen bizonytalan kategória, de azért ilyenre alapvetéseket építeni talán nem kellene. A bürök, vagy a gyilkos galóca, nem beszélve a viperaméregről, vagy a legrandább baktériumokról, egytől-egyig "természetesek", akárhogy nézem. De azt még talán Soma is elfogadja, hogy ezek ártanak. Akkor a parlagfű-pollen miért ne árthatna?

És esetleg az is elképzelhető akkor, hogy valami, amit egy vegyi üzemben állítanak elő, az hasznos is lehet. Talán.